FOMO (Fear of Missing Out)

A lemaradás, kimaradás jelensége biztosan nem újkeletű, hiszen akit például kirekesztettek egy osztály eseményeiből, nem hívták meg programokra, bulikra, az ugyanezt élte át. Az intenzitás és a gyakoriság azonban nagyon is sokat változott a digitális eszközök és a közösségi média elterjedésével. Ha az osztály közös Facebook csoportjában beszélik meg ezeket, akkor az, aki kimarad még látni fogja a szervezkedést és az izgatott készülődést. Ezután a bejelentkezéseket és a bulin készült emlék lenyomatokat is, legyen szó videóról vagy fotókról. Amíg régebben a kimaradás annyit jelentett „csak”, hogy tudomásunk volt egy buliról, ahol nem voltunk ott, most élő közvetítést és akár több tudat vidám, magát jól érző ember bejegyzéseit, fotóit nézegethetjük. Erről a közösségi média felületek adott esetben még értesítéseket is küldenek, nehogy lemaradjunk valamiről!

Nem akarok lemaradni!

A szürke hétköznapok és az unalmas percekben joggal örülünk valami izgalmas vagy érdekes dolognak. Minden olyan ingert szívesen veszünk, ami valami jónak az ígéretét hordozza magában és itt van az értesítések és a lemaradás csapdája. Bármelyik értesítés potenciálisan valami fantasztikus vagy örömteli hírt rejthet (mint ahogy ez már meg is történt nagy ritkán). Az agyunk dopamin termelő központja pedig minden kis csipogásra, rezgésre vagy villogásra úgy „ugrik rá”, mintha legalább egy karácsonyi ajándékot bontanánk ki. Amíg nem nyitjuk ki, nem tudjuk, hogy álmaink beteljesülése vagy egy pár zokni van csak benne, igaz? Ezért nézegetjük többek között 2 percenként a telefonunkat, de ha nincs újdonság, nincs öröm, akkor egyfajta sóvárgás és üresség marad bennünk.

A FOMO esetében nem csak arról van szó, hogy valami újdonságról lemaradunk. Felmerül annak a lehetősége is, hogy elszalasztunk lehetőségeket, nem reagálunk elég gyorsan, ellenszenvet váltunk ki a „távolmaradással” és a „csendben maradással”, mivel csak későn veszünk észre valamit. A nem figyelsz rám eléggé és a nem vagyok fontos neked a leggyakoribb panasz ilyenkor a másik fél részéről, ugyanis sokan hiszik azt, hogy ha egy pillanat alatt elérhetjük egymást és reagálhatunk azt is jelenti, hogy mindig online vagyunk, ráérünk és a telefont nézegetjük. Douglas Rushkoff jelensokknak nevezi ezt a jelenséget, ahol a „mostban” történik minden és a világ is azt várja, hogy eszerint reagáljunk és éljünk. Igaz ugyan, hogy a reakcióink is elkésettek, hiszen már megtörtént dolgokat kapunk csak meg friss hírként, a folyamatos utolérés és felzárkózás, a „képben levés” viszont feszültséget, szorongást és frusztrációt szül csak. A plakátokon, reklámokban olyan hirdetésekkel is találkozni, amik azt harsogják: ha nincsen feltöltve a netre, nem is történt meg, ha nem vagy online, nem is létezel! Ezek tovább növelhetik a szorongást és a mérleg az online élet túlsúlya felé billenését.

Új jelenségek, új kifejezések

A 14-18 éves korosztály nagy részére jellemző, hogy az élete egy jó részét online éli. Az iskolai házi feladatok, a baráti csetelések, az érdekes vagy vicces tartalmak megosztása, egy szakítás elsírása – mindez jó eséllyel online történik, vagy ha élőben, a tartalmak nagyját telefonon mutatják meg egymásnak az osztálytársak, barátok. Az új eszközök és szokások az egyén tapasztalatai és élményei terén is változásokat hoztak. Nem új, de egyre gyakrabban tapasztalt jelenség a fantomvibrálás vagy fantomrezgés. Mindenki ismerheti azt az érzést, amikor „csörgött, rezgett a zsebe” vagy úgy véli hallotta a csengőhangját, de végül kiderül, hogy tévedett. Egyelőre viták vannak arról, mennyire testi, agyi vagy pszichés folyamat végeredménye ez, de a jelenség egyre gyakoribb, ami rámutat arra, mennyire fontossá váltak az okostelefonok az életünkben.

A nomofóbia (no mobil phobia) azt a szorongást és rossz érzést jelenti például, amit akkor élünk át, ha nincsen velünk az okostelefonunk, lemerült vagy más módon elérhetetlen. A kimaradás, lemaradás élménye, a világtól való elszakadás és a rengeteg hasznos funkció mellőzése mind felerősítik ezt a félelmet és nem válasz rá az sem, hogy 20-30 évvel ezelőtt az emberek máshogy oldották meg ezt és nem volt semmi bajuk. Hasonló jelenség a FOBO, vagyis az offline léttől való félelem (fear of being offline), ami akkor jelentkezhet, ha ugyan a készülékünk ott van, de se wi-fi, se mobilnet nem érhető épp el. Megint csak szorongást okozhat az az érzés, hogy nem jutunk hozzá fontos információkhoz, rengeteg funkciótól elesünk vagy épp valami érdekes, fontos történik, és mire hozzánk is eljut már késő. Érdekes mód az előző állapotok hívták életre a JOMO (joy of missing out) jelenségét, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy egyensúlyt kell találnunk az online és az offline életünkben. Sőt, el kell sajátítanunk azokat a készségeket és tudatállapotokat is, amelyekkel offline is jól érezzük magunkat. Meg kell találnunk az értéket az offline programokban, beszélgetésekben, találkozásokban is, hiszen olyan élményt, jelenlétet, kapcsolódást adnak, amelyet semmilyen online applikáció vagy csetelés nem tud pótolni, akkor sem, ha a digitális világnak is meg van a maga értékes része. 

A másokhoz való kapcsolódás, a szociális élet rezdüléseire való reagálás nagyon is szükséges és hasznos része az életünknek.

Ha az egyensúlyt keressük, annak jó része rajtunk fog múlni. Ki máson? Egyre több tanulmány foglalkozik azzal, hogy az eszközök kikapcsolása, lenémítása (igen a rezgések is) pozitív hatással van a teljesítményre. Fókuszáltabbak vagyunk és produktívabbak. A kávézásokat, beszélgetéseket megzavaró csilingelések, rezgések is elvonják a figyelmet, és hacsak valóban nem fontos dologról van szó, jobb nélkülük. A széttördelt, állandóan megzavart és a figyelmet ide-oda rángató beszélgetésből nehezen lesz bensőséges társalgás vagy intim minőségi idő. A mindenhová begyűrűző technológia nem fog visszább húzódni, a kényelmes, gyors lehetőségeiről pedig nem szeretnénk lemondani. Tanuljuk meg kezelni is az eszközeinket, és ne csak a nyomógombok, applikációk és funkciók terén! Kapjon figyelmet az is, hogy érezzük magunkat, és mások hogyan érzik magukat a társaságunkban. A villogások és csipogások helyett a másik ember hangja és az arcának rezdülései töltsék ki a látóterünket és a figyelmünket.

forrás: Villányi Gergő – https://digitalispszichologia.hu